„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127,1a)

„Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat. Amikor ezt megtették, olyan sok halat kerítettek be, hogy szakadoztak a hálóik.” (Lk 5,5–6)

Bronzérem a Sárvári Diákíró Találkozón

Abban a szerencsében részesültem, hogy részt vehettem a 38. Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázaton és Találkozón, melyet idén is Sárváron rendeztek. Korábban olyan alkotók fordultak meg itt, mint Grecsó Krisztián, Dragomán György, Kemény István, Simon Márton. A fiatal írókkal-költőkkel kapcsolatos kijelentés: „született Sárváron is”- mára közhellyé vált.

        Pályázni vers, próza ill. tanulmány kategóriában lehetett. A beválogatott 52 diák három csoportba osztva két napos aktív műhelymunkán vehetett részt, ezalatt a zsűrivel karöltve megbeszéltük az írások hibáit illetve erősségeit. A napok végén a városban töltött szabadidő során rázódott össze a népes társaság, továbbá az érdeklődőknek alkalmuk nyílt a Nádasdy Vár megtekintésére is, mely leginkább a befeketített múltú Báthory Erzsébetről híresült el.

       A díjkiosztóra a harmadik nap, egy felolvasással egybekötött Gálaest után került sor. Próza kategóriában bronz fokozatot sikerült szereznem. A találkozó legfőbb hozadéka maga a megjelent társaság, a jó hangulatban eltöltött műhelymunka és az új tapasztalatok voltak. Rendkívül élveztem az ott töltött időt.

 

Vas Máté 12.J

 

 

 

VAS MÁTÉ

 

Kalitka

 

 

 

      Először a tollakat tépkedte ki a párnából, csavargatta, szagolgatta és az ujjai közt morzsolgatta a fehér pihéket. Új párnát hoztak, lefogták és tűkkel csipkedték karjait, etették-itatták, és a szájukkal teliremegték a levegőt, azt akarták, hogy válaszoljon, de ő ezt nem, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy újra hangokat adjon ki, ha csak elképzelte a torkában rezgő hangszálakat, és mit is mondhatna azok után, még mindig fáj, ahol a polc sarka homlokába mart.

 

      Vastagon befáslizták, de tegnap átvérzett a kötés és csorgott szemsarkaiba, miközben a kórteremmel átellenben lengő ágakat figyelte, és rajta a madarakat. A metsző szél tollaikat borzolta, egy ideig még látszottak, de az őszi napból hamar elpárologtak a színek, és mivel a madarak továbbra sem mozdultak, elképzelte, hogy majd mind az ő álmát fogják őrizni, és ez egész megnyugtatta, míg saját vére nem kezdte el vakítani.

 

      Öröm tölti el, mikor a csatornában perlekedő galambok keltik, a hamuszín virradatban keresi a fát, de az ágak üresek, megrémül, eszébe jut, hogy már hosszú ideje nem álmodott semmit, de ez is egy boldogság, legalább a galambok itt vannak.

 

      Kiemelik az ágyból, motyognak, tolószékben viszik, és a csempéken virágok, forró víz szakad a nyakába. Délben kenyérdarabkákat rendezget a párkányon, az ablakon rács, alig fér át karja a rések között. Amikor újra eljönnek hozzá, a szemük a párkány és közte ugrál, majdnem elsírja magát, amikor az adományt lesöprik a mélybe, tudja, ha ellenáll, megszurkálják, és pont ez préseli a könnyeket, mikor megragadja a két kart. Vinnyog, miközben lefogják, mint régen.

 

      A szemek szemeit keresik, egy nevet ismételget, ismerős kódot, melyre reagálni kéne: sokkhatás, a férje, engedjék, segíteni akarok, szólalj meg, vannak-e rokonok, de mégis meddig.

 

      Már nem tépi szét a párnákat, csak egy marék tollat tart magánál, az arcát simogatja, benyálazza, és a kézfejére ragasztja őket, de reggelre el kell dugni előlük, elvennék, nem hagyják menekülni.

 

      Ketten sötétkékben és mások, de ezek kitöltik a teret, és kérdeznek, nem hozzá beszélnek, hanem ahhoz a védtelenhez, akinek éjjelente körvonalait csőrök tépik szét.

 

      Kitartó munkával sikerül a párkányra szoktatnia néhányat. Az ablakot kopogtatják, morzsákat szór nekik, bukóra nyitja az ablakot, de az ablakon rácsok, és szivárog befelé a csontsovány hideg. Csak a madarak nem. Mosolyog rájuk, de jól tudja, ezt ők nem ismerik, illene hát felejtenie, az egyik ágyon köhögnek, és a verdeső szárnyak nyomán lehull és eltörik minden, itt többé nem maradhat.

 

      Majd hozzájuk fordul és beszél félelemről, a hangja beletép fülébe, de nem vihetik egy még elárvultabb helyre, ablakok és fák és szél és nélkülük, azt nem.

 

      Elmennek, hogy kövessék, és kikeltek benne, amit hallani akarnak azt kapják, és pelyhedzik a tolluk, csőrükkel teste vékony falát kopogtatják, de addig nem jönnek elő, míg meg nem szabadítja őket.

 

      Visszakapja a ruháit. Hazaviszik. Mielőtt eljönne a tárgyalás, kisétál az erkélyre. Alatta fényszórók hömpölyögnek, az ott mélytenger, és a beton felett tiszta az ég. Feláll a korlátra és kitárja karjait.

 

                                                                                                                                           (2015)

Képzéseink

Diákjaink az egyetemen